FacebookSatartlapGoogle bookmarkTwitter

2019.02.01.  Klub   http://www.vasassc.hu/

Ihász Kálmán búcsúmeccsén – melyen Farkas Jánossal és Mészöly Kálmánnal együtt köszönt el az aktív labdarúgástól – zsúfolt háznyi ember könnyezett.

Ám ez az igazán szívszorongató.

Nincs már köztünk egy azok közül, akik – bár a futball csapatjáték – önmagukban is azt mondhatták: a Vasas én vagyok. Ihász Kálmán soha más klubcsapatban nem szerepelt. Csupán a posztokat váltogatta. Eleinte a csatársorban szerepelt, olyan nagyságokkal futballozott együtt, mint Csordás Lajos, Szilágyi Gyula, Machos Ferenc. Hátul sem kisebbekkel hozta össze a sors. Védő-ideáljával, Kárpáti Bélával, továbbá Mészöllyel, Sárosi Lászlóval, a 66-os utat veretlenül végigjáró bajnokcsapatban – a „Sziklán” kívül – Bakos Sándorral, Berendy Pállal. Csak kapus nem volt – mondhatnánk, de az állítás nem lenne igaz, mert az amilyen hűséges, olyan sokoldalú labdarúgó a válogatott edzőmeccseinek egyikén még védett is Székesfehérváron.

Az NB I-ben jobbszélsőként kezdett 1958-ban – Raduly Józsefet helyettesítette Szombathelyen –, két évvel később pedig irányító centert is játszott az ifjúsági Európa-bajnokság elődjén, az UEFA-tornán, amelyen a piros-kékek fiataljaira – Mészölyre, Kékesi Mihályra, Ihászra, Farkasra – épített együttes, miként a hatvanhatos felnőtt Vasas, veretlenül nyerte el az aranyérmet.

Újabb két esztendő múltán már vb-n járt Chilében, igaz, egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára. Azt gondolná az ember: a világbajnokságokkal pechje volt, hiszen hatvanhatban benevezték, majd itthon hagyták, aztán a negyeddöntőre kirendelték, mégsem állították be. Hetvenben pedig azért nem utazhatott a mexikói Mundialra, mert a marseille-i pótselejtezőn a csehszlovákok csúnyán elbántak honfitársainkkal. (Ihász a szomorú 1:4 alkalmával volt utoljára – huszonhetedszer – válogatott.)

Ám mindig úgy tartotta: kifejezetten szerencsés, amiért az 1962-es vb-n nem kapott szerepet, mert így részt vehetett a hatvannégyes olimpián, és Tokióból ötkarikás bajnokként térhetett haza.
Oda már Eb-bronzérmesként ment, miután 1964 nyara 1960-ra emlékeztetett: ahogyan az ausztriai vetélkedőn a Vasas adta az ifjúsági válogatott gerincét, úgy a spanyolországi kontinenstornán is sorakoztak a keretben az angyalföldi klasszisok (Szentmihályi, Ihász, Mészöly, Sárosi, Farkas.) Minden idők legkiválóbb magyar Eb-szerepléséből a piros-kékek csillagos ötössel vették ki a részüket!

Addigra Ihász már két bajnoki címet nyert (1961-ben és 1962-ben), hogy aztán 1965-ben és 1966-ban újabb két aranyat tegyen az addigi készlethez. A kezére, pontosabban a lábára játszott, hogy Illovszky Rudolf nagymester a 4–2–4 dél-amerikai változatát sajátíttatta el a tengerentúli szubkontinensen gyakran megforduló Vasassal, azaz a támadásokban főszerepet szánt a szélső hátvédeknek. Az addigra a balbekk posztján kikötő futballista valósággal ficánkolt offenzív működési körében, és megannyi gólt készített elő sorozatos felfutásai végén. Habár egész pályája ebből állt: mindig csak felfutott...

Hatvanhétben tagja volt a Hexagonal Kupa-győztes csapatnak, hetvenben már harmadszor ünnepelt Közép-európai Kupa-diadalt. Az Admira elleni negyeddöntőn a Fáy utcában a félvonaltól indult, végigvitte a labdát az osztrákok térfelén, majd a szédítő szólóhoz méltó góllal zárta a hosszú szlalomot. A múlt évben megkérdeztem tőle: emlékszik-e még arra a bécsieknek lőtt gólra? „Mi az, hogy emlékszem! – válaszolta nevetve. – Máig abból élek...”

Tizenöt évvel az után, hogy bemutatkozott a Vasas „egyben”, ő maga emelt fel egy másik trófeát, amikor a Vasas felejthetetlen MNK-döntőt nyert 4-3-ra a Honvéd ellen. (Az azon a találkozón három remekbe szabott gólt – a mindent eldöntőt is – szerző Várady Béla sem él már, ahogyan az 1973-as győztesek közül Török Péter és Fábián Tibor sem...)

Majd elérkezett 1974. február huszonnyolcadika, az angyalföldi népvándorlás napja. A három muskétás utolsó fellépésén a salakpályára is széksorokat telepítettek, a szurkolók és a szeretet áradatától még a kőkemény Ihász is elérzékenyült.

Annyira azért nem hatódott meg, hogy ne tegyen úgy, mint legnagyszerűbb ajánlója, Sándor Károly, aki 1962-ben „bedumálta” a válogatottba. (Baróti Lajos Göröcs Jánost akarta becserélni Bécsben az osztrákok ellen, de „Csikar” kiszólt a kapitánynak, hogy vesse be inkább a „gyereket”. Figyelem: a gesztus még véletlenül sem az újpesti játékmester ellen irányult, mert Sándor és Göröcs a legjobb barátok voltak.) Miként az MTK bálványa nem rúgott labdába visszavonulása után, úgy a 363 bajnoki mérkőzésen pályára lépő Ihász – hivatalosan legalábbis – eltávolodott a futballtól. Divatáru-üzletet nyitott, és csak passzióból járt a Fáy utcába, a legtöbbször a 2006-ban elhunyt Machos oldalán.

Az új stadion avatását egyikük sem érte meg. Ám a nevüket egy-egy „saját” szektor őrzi majd. Mert hiszen a legnagyobbak egyek a klubbal, ők maguk a Vasas...

Így is végtelen a bánat: a balbekk még egyszer és utoljára felment...